Pesti Polgár
 
 
[Kezdőoldal]    [Ismertető újságunkról]    [Megjelent cikkek]    [Levélküldés]
 
1998. áprilisi számunkból:
 
 
Épül az új Nemzeti
 
 
Március 28-án helyezte el az új Nemzeti Színház alapkövét Göncz Árpád köztársasági elnök, Horn Gyula miniszterelnök és Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter az V. kerületi Erzsébet téren.  Az alapkő üregébe zárt acélhengerbe a közadakozásról tanúskodó oklevelet, a Nemzeti Színház alapító okiratát, Petőfi Sándor Levél egy barátomhoz című versének egy másolatát és néhány magyar színész arcát és hangját rögzítő videokazettát tették.  A színház nyitóelőadását 2000. október 23-ra tervezik. 

Göncz Árpád az ünnepségen arról beszélt, hogy az ország a régi Nemzeti lebontása óta tartozik magának ezzel az épülettel.  A köztársaság elnöke szerint a Nemzeti legfőbb feladata a hagyományőrzés és hagyományteremtés és a színház műsorpolitikájának mércéje csak a minőség lehet. 
 

Felrobbanthatatlanul

Végigmondhatom-e a nevek sorát?  Elég lesz rá az engedélyezett egy perc.  Egy-egy drámaíróra egy másodperc.  Kezdem.  Bornemissza Péter.  Balassa Bálint.  A hitvitázó drámák névtelen írói.  A csíksomlyói misztériumokat szerző ferences atyák.  Csokonai Vitéz Mihály.  Kisfaludy, Vörösmarty, Katona.  A Shakespeare-t fordító Arany és Petőfi.  Madách Imre, Szigligeti Ede.  Jókai, Eötvös, Nagy Ignác, Csiky Gergely.  Bródy Sándor, Lengyel Menyhért, Móricz Zsigmond.  Szomory, Barta Lajos, Balázs Béla, Molnár Ferenc, Heltai.  A Laodameia költője: Babits.  Szép Ernő, Füst Milán, Tamási Áron, Kós Károly, Zilahy, Márai, Illyés, Pap Károly, Németh László, Kodolányi, Háy Gyula, Illés Endre, Sarkadi, Kamondy, Karinthy Ferenc, Örkény, Vészi Endre, Weöres Sándor.  Székely János, Páskándi Géza... 

Ők a mi atyáink és testvéreink.  Az ő írott és megszenvedett drámáikból és drámatöredékeikből, álmaikból, sorsukból, naplóikból világosan kiolvasható, hogy mi a magyar nemzeti színház.  Művük itt áll előttünk: letagadhatatlanul és felrobbanthatatlanul, mint Móricz Erdélyében a Szent Mihály-templom tornya fölött megjelenő látomás.  Ha ez a kőépület méltó lesz ehhez a látomáshoz: úgy legyen az Isten áldása rajta! 

(Hubay Miklós köszöntője)

A Nemzeti Színház alapkövénél
 

Eljött a nap, mikor alappá lesz a kő, melyet 1998. március 28-án az Erzsébet téren a földbe helyezünk.  Csak kis darab valóság, annyi nagy remény után, de mégis több azoknál.  Bizonyíték és tény.  Elkezdődik.  Elkezdjük, s ha elindulunk, fel is épül újra és talán először méltón a nemzet színháza, a mienk 


Most a XX. század legvégén esély adatott arra, hogy a magyar kultúra oly sokáig otthontalan szentélye nemzeti hivatásához illő helyre kerüljön.  Az alapkő csendes örökkévalósága felett hirdesse majd az emberi szó, a zene, a dráma, a színpad varázsa és a nézőtér liturgiája, a díszletek illata, a tragédia csendje, a komédia zsongása, hogy ezerkilecszázkilencvennyolcban egy nemzet elkezdte felépíteni színházi kultúrájának jelképét és 2000 október 23-ra be is fejezi azt polgárainak tettre és áldozatra kész támogatásával. 
 

Kívánom hogy így legyen. 
 

(dr. Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter beszéde) 
 

A leendő Nemzeti Színház
 
Ilyen lesz a Nemzeti a Deák tér felől
 
    
Részlet a pályázat bírálatából: 
 
Imponáló összhang

Bán Ferenc Kossuth díjas építész győztes tervének filozófiája a zártság és a nyitottság váltogatásának harmonikus összhangjára épül.  Korszerű választ ad arra a kérdésre, hogy mit jelent ma a Nemzeti Színház.  A racionális technológia, a technikai kötöttségek ésszerű szerkesztése, a természet és a modern szerkezetek harmonikus formálása, a hagymányok jelképszerű keresése adja a pályamű különleges értékét. 
Oly módon éri el a követelmény szerinti 5000 nm-es beépítést, hogy mégis jelentős zöldfelületet alakít ki, tulajdonképpen magában a házban.  A Bajcsy-Zsilinszky út és Erzsébet tér áthatásából keletkező negatív térre telepíti a foyer nagyszabású, ünnepélyes lépcső-teraszos architektúráját. 
A Bajcsy-Zsilinszky út felé néző kolonnád áttört térfalként ebből az irányból is jól készíti elő a bevezető köztes teret.  Ugyanakkor a főbejáratot - helyesen - a Deák tér felé szervezi, de ebben az irányban a felső szinteken mégis keretes tömeget formál. 

A terv kiértlelt szellemisége érzékelhető már az elhelyezésében is.  A jól telepített épület határozottan reagál a környezetre, kemény szerkesztéssel követi a városi térfalakat, miközben átjárhatóvá, áttetszővé teszi a belső tereket. 

Az épület sem formájában, sem építészeti szellemiségében nem követi a hogyományos színházhoz tapadó szemléletet, mégis teátrális, monumentális, bár helyenként egyfajta „befejezetlenséget" élő, változó használatot enged meg.  Határozottan megvalósítja a pályázó azon szándékát, hogy Budapest Belvárosának jellegzetes környezetében egy egész ország számára teremtsen szimbólumot.  Összességében a terv nagyvonalúan egyedi, a kor szellemiségét mind funkcionális rendjében, anyaghasználatában, mind formavilágában és jelképrednszerében a legmagasabb szinten képviseli.  A művészi látomás és az igények precíz kiszolgálása imponáló összhangban jelennek meg. 

A mű építészeti megfogalmazása, a funkcionális részletekben is az egészet tükröző felfogása megfelel a Nemzeti Színházzal szemben támasztott nagyszabású igényeknek

     
Koppány Zsolt (Budapest) olvasói levele a Népszabadság március 24-i számában  
Erzsébet-kocka

Ne keressük.  Ilyen nincs.  De lesz.  Sajnos.  Az új Lukácsba sem érdemes betérni és kérni egy Erzsébet-kockát.  Már csak azért sem, mert betonból lesz és üvegből.  Végül is gusztább, mint gyermekkoromban az ijesztgetés: papírgaluska és tintaleves. 
[...]  Azt mondta a fiatal zsűritag a tévében, hogy más pályázati anyagra rá sem lehetett nézni.  Mert ez, a győztes, valami fantasztikus!  A nyerő, Kossuth-díjas.  Nem baj.  Attól még gazdagabbak lehetünk egy újabb kockával. Mert, mondta a fiatal zsűritag, a szintén építész, volt olyan is, amelyik naná, hogy jobban tetszene a népnek!  Na de kit érdekel a nép?  De hát akkor kinek tessen? Neki?  Társainak?  Igen.  Mert övék az ország... (a többit lásd az ökumenikus miatyánkok legvégén).  Megengedi (fiatal zsűritag) voltak ott tetszetősek is.  Azon a fránya pályázaton.  Más Kossuth-díjasok is.  De mintha elfelejtették volna, hogy itten eltelt közel száz év!  Ni má’, ez egy álomház!  Igaz.  De érzelgős!  A művész meg?  Még nem Kossuth-díjas.  Így nem is lesz soha.  Ha elfelejti.  A száz évet.  Észre térhetne már.  A posztmodern kornak, állítólag, vége.  És mégis, jönnek, jönnek feltartóztathatatlanul a kockák.  Avantgárd.  Előőrs.  Csupa megfigyelő.  A csapatok azonban, úgy látszik, valahol lemaradtak.  És már meg nem érkeznek soha. 
Mélyvíz.  Na, nem Mándyé.  A tévé mélyvize.  Bájos műsorvezető.  És a meghívottak.  Csupa, csupa báj.  Kellem.  Akár úri csevegés is lehetne.  Mindenről esik szó.  Csak arról nem.  Hogy miért pont ez a ház.  Kisimult arcok.  És egy építész sem, aki megmondaná.  Mondjuk egy Makovecz.  Vagy egy Finta.  Pedig ő!  Vagy az előző nyertes.  Az ántivilágból.  Aki majdnem belerokkant ebbe az egész hercehurcába.  Az ő győztes háza legalább szólt valamiről.  Sátorszerű.  Ősi jegyek. 
Pedig szólni kellett volna.  Hiába késő.  Hogy az Erzsébet tér nem intakt terület.  Nem Váci út vagy Soroksári út.  Hogy illeszkedni kellett volna.  Bele.  Még ha az a környező valami eklektika is.  És ha már minden szív, lélek és hasonló baromságok a kukába valók, azért a Nemzeti Színház, a nemzet színházának tervezésekor elcsöppenhetett volna némi pátosz.